575 Team

Keszthely Triathlon 2017 – avagy egy 4 órás kirándulás a határaimhoz2017. június 13. 19:18 - Flander Marci

Mint a legtöbb magyar hosszútávos versenyzőnek, számomra is a szezon két legjobban várt hazai versenye a közép-, és hosszútávú OB. Ebben az évben ez fokozottan igaz, mert egyfelől nagyon kíváncsi voltam, hogy a keszthelyi szervezők hova tudnak még fejleszteni az előző évi színvonalon, másfelől Nagyatádra is nagy terveim vannak. Így a verseny után elmondhatom, hogy a Keszthely Triathlon megint csak megugrotta az általa már eleve magasra feltett lécet. Haladjunk azonban szép sorjában, mert ez a történet sem a célkapuban kezdődött.

A montenegrói és tiszaújvárosi versenyek alapján úgy tűnt jó úton járunk a felkészülésben. Nem ülhettem azonban a babérjaimon, mert érzésem szerint még nagyon messze vagyok attól, ahol lenni szeretnék. Ami biztos, hogy a Keszthelyt megelőző 3 hétben megpróbáltam nagyon odatenni magamat az edzéseken, ami nagyjából sikerült is. Sok jó edzést sikerült megcsinálnom, és az idők is elég bíztatóan alakultak, bár én úgy vagyok vele, hogy inkább versenyen menjen a jó idő, mint edzésen. Tudtam, hogy nagyon erős mezőny lesz, mind abszolút, mind magyar vonatkozásban, de erre mondta Johnny Firpo, hogy ha kicsi a tét, a kedvem sötét. A kedvem így minden volt, csak nem sötét. Nem vagyok az a versenyekre nagyon „ráparázós” típus, de itt most nagyon akartam bizonyítani (főleg magamnak). Ez meg is látszott a verseny előtti pár napban. Kifelé nem mutattam, de belül óriási feszültség volt bennem. Verseny előtti éjszaka alig tudtam 3-4 órát aludni. Tudtam, hogy ez a nyugtalanság a rajt ellövésével azonnal el fog múlni, és onnantól minden megszűnik, már csak a versenyre koncentrálok majd. Így is lett.

Péntek délután érkeztünk csak Keszthelyre, és a rajtcsomag átvétele után ismerkedtünk kicsit a régi-új helyszínnel. Rövid beszélgetések az ismerősökkel, majd egy kicsit hosszabb Péter Attilával, a nagyközönség előtt. Attilával nagyon jó beszélgetni, mert a közvetlen stílusával egyből feloldja az embert, és már fel sem tűnik, hogy több százan hallgatják, amit mondasz. Azért próbáltam hasznos, és nem csak okoskodó dolgokat mondani a versenyzéssel kapcsolatban. Nem is olyan egyszerű ilyenkor a kevésbé tapasztalt versenyzők bőrébe képzelni magunkat, és úgy elmondani, mit, hogyan kéne csinálni, hogy a végén boldogan tekinthessenek vissza a versenyükre. A napot aztán egy majd 1 órás sorban állással zártuk a Tescoban, majd egy plusz szénhidrát feltöltéssel a szállásunkon. Ezután jött az ominózus 4 óra alvás, majd hajnalban ismét irány Keszthely. Szerencsére időben érkeztünk, így mindenre maradt elég időnk. Bedepózás, és a zacskók elhelyezése a megfelelő helyekre. Pár rövid, egymást nyugtató beszélgetés az ismerősökkel, majd az úszáshoz készülődés pillanatai. Sajnos a szeles idő visszahűtötte a vizet, így neoprénes úszásnak néztünk elébe. Jobban örültem volna egy sima úszásnak, de ez nem Dévényi Tibi bácsi 3 kívánság című műsora volt. Szerencsére a 2XU neoprénem igencsak jónak ígérkezett az első pár bemelegítő kartempó megtétele után. A tükörsima Balaton láttán először nem is értettem, miért van első fokú viharjelzés, de Ecset kolléga felvilágosított, hogy mire megkezdjük majd az úszást, már igencsak hullámos lesz a magyar tenger (és igaza lett, sajnos).

A kiemelt versenyzőket megint név szerint szólították a rajthoz, és ez később pár méter előnyt is jelentett számunkra az induláskor. Számomra csak jelentett volna, mert szokásomhoz híven Eric, az angolna reakció idejével indultam neki az úszásnak. A mélyvíz eléréséig tartó bukdácsolás közben arra gondoltam, hogy ezt edzésen is kellett volna gyakorolnom, és akkor talán nem látok magam mellett karúszós emberkéket (na jó, ez kis túlzás volt, de akkor is lassú voltam). Egy pár fős csoport egyből el is úszott tőlem, de itt még volt némi reményem a felzárkózásra. Egészen az első fordító bójáig, mert akkor már láttam, hogy itt csak a hátrány minimalizálása lehet a reális cél. A kellemesnek nem nevezhető hullámzásban így csak arra törekedtem, hogy a lehető legrövidebb úton érjek el egyik bójától a másikig. A csoport szépen lassan távolodott, és végül olyan bő 1 perccel másztak ki előttem a vízből. Végül én is partot fogtam, és próbáltam minél gyorsabban depózni. A következő, amire emlékszem, hogy Bajai Peti húzza le a neoprénjét mellettem. Verseny előtt mondta, hogy csak kis könyöklőt tesz fel az országútijára, és majd „alázóban” nyomja a kerékpárt. Magamban gondoltam, hogy kicsit előbbre hozta az alázást, és már úszáson elkezdte (jobb esetben heti 2kilométereket úszik, míg én kicsit többet). Szerencsére a depóban észrevettem Hankó Dávidot, és így egyből fel volt adva a lecke, hogy menni kell vele, amíg lehet. Végül sikerült vele együtt bringára pattanni, hogy nekiindulhassunk a számomra 80%-ban új kerékpáros pályának.

A kerékpáros cipőmbe való bebújás felért egy két keréken végrehajtott akrobata mutatvánnyal. Imádom a cipőt, mert extra merev, így az összes erőt átadja a hajtásnak, viszont belebújni még nyugalmi helyzetben sem túl könnyű. Végül azért megoldottam ezt a feladatot is, és innentől már csak arra kellett koncentrálnom, hogy a lehető legjobban tekerjek. Keszthelyt elhagyva Dávid mögött tekertem, de nem sokára érkezett a fiatal Thomas Steger, majd egyből utána Jaroslav Kovacic, akit még felszálláskor előztünk meg, valamilyen technikai problémája miatt. Ők elég hamar el is köszöntek tőlünk, de nem kellett sokat várni, és megérkezett az olasz Degasperi. Miután elhaladt mellettünk éreztem, hogy Dávid nem akarja átvenni a tempóját. Tudtam, hogy nekem viszont kockáztatnom kell, ezért utána eredtem. Ezen az oldal szembeszeles szakaszon jól jött, hogy valaki diktálta elől a tempót. Kicsit féltem, hogy nehogy a saját kardomba dőljek a nem megfelelően megválasztott tempót illetően, de tudtam azt is, hogy ennyi kockázatot vállalnom kell. Az emelkedőhöz érve aztán látszott, hogy szép lassan közeledünk egy előttünk haladó versenyzőhöz, akiről nem sokkal később kiderült, hogy Csőke Balázs személyesen. Tudtam, hogy ha őt utolérjük, akkor a tavalyi dobogós helyezésemen akár javíthatok is a végén. Azonban még mielőtt utolértük volna őt, minket ért utol Andrey Vistica, és David Plese. Plese aztán tovább is ment, Vistica viszont velünk „maradt”. Bala utolérésével pedig már 4-en voltunk a szerelvényben. A fordítóhoz közeledve szépen jöttek szembe az élen állók. Először Andy Raelert, majd jóval utána a Steger-Kovacic duó, és Plese. Aztán alig valamivel előttünk Brad Khalefeld tekert magányosan. Engem viszont jobban érdekelt, hogy mögöttünk mi a helyzet. 1 percre tőlünk érkezett a Hankó, Badar, Kuttor triumvirátus egy lengyel sráccal kiegészülve. Majd őket is kb. 1 percre követte egy újabb csoport. Lamentálni azonban nem volt idő, mert nemsokára Khalefeldet is begyűjtöttük, és robogott tovább a buliexpress. A vonat elején Degasperi és Vistica váltották egymást, mi többiek pedig „élveztük”, hogy ilyen kaliberű emberekkel tekerhetünk együtt. Aztán ez a csoport is megfogyatkozott, mert szegény Balának technikai problémái támadtak úgy 55km környékén. Ekkor úgy éreztem, hogy a két vezető úriember kicsit megelégelte, hogy potyautasaik vannak, mert egy olyan tartományba kapcsoltak, ami már a jó ízlés határait súrolta. A kinti fordítónál láttam, hogy Balázs a két sor között küzd magányosan, és az üldöző négyes sem akar nagyon lemaradni tőlünk. 60-tól kezdve elkezdődött számomra egyfajta túlélés. A szemem úgy jött ki, mint a csigának, hogy a sor végén tudjak maradni. Az utolsó hosszú emelkedőn majdnem le is akadtam, és 50 méterről kellett felzárkózzak, amihez nem is tudom honnan sikerült erőt merítenem. Azt mondogattam csak magamban, hogy túl sokat jöttem már velük ahhoz, hogy pont most „ejtsenek ki a ringbű”. Valahogy visszaküzdöttem magam, de azért még várt rám pár kilométer 55-ös tempóval. Szerencsére az utolsó 5km-re azért visszavettek a srácok, így egy csodával határos gyors regenerálódásban bízva vártam a futást. 4-en egyszerre szálltunk le, de a cipős zsákokhoz már én értem oda elsőnek. Gyorsan felrángattam a „jól szellőző” csukáimat, és egy óriási blöffel nekiindultam a záró számnak.

Olyanokkal a sarkamban elkezdeni a futást, mint Brad Khalefeld vagy Alessandro Degasperi igencsak izgalmas feladat volt. Nem is igazán tudtam mire számíthatok, bár abban az időszakban amúgy sem voltam a platoni filozófia felkent lovagja. Szerencsére elég jól megindultak a lábaim (utólag visszanézve az első kör 3:12-es tempójú), így felhúztam a nyúlcipőt. Az időjárás kellemesen felhős volt, ami gyakorlatilag mindenkinek kedvezett, így sajnos az ellenfeleimnek is. Nem néztem hátra, csak rohantam, ahogy bírtam. Mivel nem hallottam az üldözőim lépteit közvetlenül magam mögött, reméltem, hogy nyertem egy kis teret. A kastélyból kifele jövet viszont láttam, hogy Badar Geri akkora lendülettel jön, mintha csak 10km-re tervezne. Tudtam, hogy elég sok az előnyöm, de ha ezt a tempót tartja, akkor igencsak szoros lesz a vége. Persze csak akkor, ha nem halok bele addig. Ha meg igen, akkor úgyis mindegy. Én azonban nem akartam behalni. Ettől függetlenül a második körben kicsit megrogyott a mozgásom (a gyors kezdés visszaütött), és éreztem, hogy minél előbb kólához kell jussak. Szerencsére a frissítőpontokon mindig találtam, így sikerült megmenekülnöm a további leépüléstől. A harmadik kör elejét kellett még kibekkelnem valahogy, aztán a főtéren már éreztem, hogy kezd visszajönni az erőm. Kellett is, mert Badar Gergő körről-körre lopta magát közelebb hozzám, 30-40mp-eket lefaragva az előnyömből. Aztán a 3. kör vége felé értem utol „edzőbát”, aki csak annyit mondott, hogy eddig is fájt, de most még jobban kell, hogy fájjon. Jah meg azt, hogy az emelkedőt nyomjam meg nagyon. Nekem mondjuk jobb lett volna, ha inkább beáll nyulazni egy kicsit, de hát már korábban is mondtam, hogy ez nem a Dévényi Tibi bácsi műsora volt. Így aztán az utolsó körre egy shut up legs felkiáltással indultam ki, és bíztam benne, hogy az állítólagos másfél perces előnyöm kitart a végéig. A park mellett gyorsan kielőztem a libasorban futó első 3 lányt, majd megnyomtam az emelkedőt, mert az volt az edzői utasítás. A lábaim továbbra is kontroll alatt tudtam tartani, így próbáltam még egy kis sebességet a futásomba csempészni. Tudtam, hogy a kastélypark a fordítópont, onnan hátszél és enyhe lejtő fog majd segíteni, aznap utoljára. A sétáló utcára kanyarodva teljesen kikapcsoltam a külvilágot, és csak arra figyeltem, hogy minél gyorsabban fussak. Tudtam, hogy Khalefeld és Badar Geri nagyon jönnek hátulról. Trappoltam, mint egy ló, de legalább haladtam, és a parkból kifordulva már éreztem, hogy ez ma meglehet. Megnyerhetem a magyar bajnokságot. Nem úgy, mint 2014-ben, és 15-ben, amikor nem volt ott minden esélyes, hanem rendesen, egy igazán erős mezőnyben. Akkor mertem csak kiengedni, amikor elértem a kék szőnyeget. Akkor már tudtam, hogy megvan, már nem érhetnek utol. A célba érés pedig majdnem olyan felemelő volt, mint először nyerni Nagyatádon. LIMITS, WHAT LIMITS? ugrott be ekkor egy youtube-os ironmanes video egyik sora. És valóban, hol is vannak igazából a határaink? Sosem tudjuk meg, ha meg sem próbáljuk elérni őket, és legyen ez a nap tanulsága. A célban már pehelykönnyűnek éreztem magam, minden addigi teher lehullott rólam. Persze ez csak addig tartott, amíg a masszázs sátorban el nem kapott egy masszőr hölgy, és szét nem nyomta a csomókat a vádlimban. Na, akkor azt hittem, hogy meghajlítom a vaságyat örömömben (igaz most lehet neki köszönhető, hogy tudok járni, meg edzeni). A verseny végére még a nap is kisütött, így öröm volt nézni a sok boldog, egymással beszélgető célba érkezőt.

Az eredményhirdetésig hátralévő órák szó szerint a szelek szárnyán repültek el. A rutinosak ilyenkor jól tudják, hogy egy depónyi távolság megtétele 1−3 órányi időt is igénybe vehet. Mindig van valaki, akivel lehet/kell pár szót váltani a versenyről és úgy általában, de ez az idő erre van szánva. Sajnálom, hogy a külföldi profik közül nem tudott mindenki ott lenni az eredményhirdetésen, de ez az én örömömet semmivel sem kisebbítette. Örültem, hogy sikerült pár szót váltanom Andreas Raelerttel. Nagy példaképem Ő, és most kiderült, hogy nem véletlenül. Az eddigi pályafutása ellenére egy teljesen nyitott, és közvetlen ember, aki helyén tudja kezelni az elért eredményeit. Úgy hiszem, hogy csak az igazán nagyok képesek erre. Ő mondta azt is most nekem, hogy az ember párszor nyer, de sokszor veszít. A sport, főleg a triatlon már csak ilyen. Én is bízom abban, hogy a sok száz célba érkezőt sem csak a helyezése miatt tölti el most boldogság, hanem azért, mert egy jó versenyen, főként saját magával megküzdve ért célba, ezzel értelmet nyervén a sok-sok befektetett munka.

Jó mulatság, férfimunka volt ez a verseny, de Kuttor Csabi ide vonatkozó írását felidézve, ilyenkor úgy tudjuk legjobban elkerülni a letargiába esést, ha mihamarabb új célt találunk magunknak. Jelentem, én már kitűztem a célt, amit 7 hét múlva Nagyatádon szeretnék megvalósítani. Nem ragozom, csak annyit mondok, hogy SUB 8:20. Gratuláció minden versenyzőnek, most pedig pihenjétek ki a Keszthely Triathlont, élvezzétek a nyarat, edzetek okosan, és állítsátok fel a saját céljaitokat. A következő jelentkezésemig is maradok tisztelettel

Flander Marci

Kapcsolat

+36 30 626 0297
H-P 9.00-16.30

team@575.hu

Postai címünk

1133 Budapest
Tutaj utca 6.
B ép. / A lház. 6. em. 7.

Cégadatok

575 Team Kft.

UniCredit Bank Hungary Zrt.
10918001-00000093-36080003

575 TEAM ® 2017