575 Team

Extrememan 2017 Nagyatád – avagy fuss Forest, fuss!2017. augusztus 03. 14:59 - Flander Marci

Hosszú idő után ismét megtöröm a csendet. Sajnálom, hogy hiába vártátok az elmúlt időszak beszámolóit, de minden erőmmel a hosszútávú OB-ra készültem. Ebben az írásban azonban megpróbállak némiképpen kárpótolni Benneteket. Nem lesz túl rövid, ezért csak akkor vágjatok bele, ha van elég időtök, és erőtök végigolvasni. Remélem, megéri majd a rászánt időt.

Kicsit muszáj visszamennünk az időben, mert az utolsó beszámoló fonalát Keszthelyen tettük le. Az a verseny jó alapot biztosított a rám Nagyatádig váró kemény időszak elindításához. Előzetesen 3 verseny volt betervezve az év leghosszabb napjáig, történetesen a bajai sprint OB, az Aquarius Triatlon középtávja Dunaújvárosban, és egy osztrák nembolyozós rövidtáv, a Mostiman Triathlon. A bajai versenyen mindig óriási lelkesedéssel indulok, mert a hazai közönség olyan szinten buzdítja az embert, mint semmi más. Ez az atmoszféra ismét hozzásegített, hogy az amatőr futamban abszolút elsőként érhessek célba. Mind a 3 szám remekül sikerült, és ez az előző délután lefutott 35km ismeretében igencsak pozitív felhangot adott a dolognak. A Baja utáni hét volt az egyik csúcs hét a felkészülésemben, amit Dunaújvárosban zártam le egy nagyon jó hangulatú féltávú versennyel. Igazán nagyot kellett meccselnem a tavalyi címvédő Csuri (becsületes nevén Veréb Dávid) kollégával, így viszont dupla mogyis siker született. Pihenésre azonban még nem nagyon kellett gondolni, mert következett a felkészülés második legkeményebb hete. Ezt is túléltük, így 2 héttel Nagyatád előtt jöhetett egy kis kirándulás a sógorokhoz. Sikerült belecsöppenem az ő rövidtávú OB-jukba, így a kemény versenyzés garantált volt. Nincs is jobb, mint egy jó kis verseny a szomszédban, ha az ember a kerékpáros magabiztosságát akarja lerombolni. Ezt a szívességet meg is tették nekem az osztrák srácok, így csak kis öröm volt az ürömben, hogy a futáson egy kifejezetten jó időt sikerült szaladnom. Bíztam abban, hogy a rossz főpróbát majd egy jó előadás követ, de ehhez szükség volt arra is, hogy az utolsó két hét felkészülését nagyon okosan csináljam. Próbáltam minden apró részletre figyelni, így a táplálkozásra, regenerálódásra, és a mentális feltöltődésre is, amik mind azt a célt szolgálták, hogy a nagy napon a lehető legjobb formában állhassak oda a rajtvonalra. Tudtam, hogy a legjobb formámra lesz szükségem, ha meg szeretném védeni a bajnoki címet, és még lehet az sem lesz elég. Az utolsó héten az időjárás kicsit beijesztett, mert én a szokásos „atádi melegre” készültem, és a csütörtöki 20 fok még igencsak elmaradt attól. Szerencsémre pénteken már megjött az a hiányzó pár, így a kedvem is egy fokkal jobbá vált. Nem untatlak azonban tovább az előzményekkel, szóval térjünk rá magára a versenyre.

A szokásoknak megfelelően csak péntek dél körül indultunk Nagyatád felé. A nap első fele az előre beütemezett feladatok ellenére is kis kapkodással telt, de ehhez már mindannyian hozzászoktunk. Nagyatádra azért megyek mindig csak péntek délután, mert a helyszínre érve olyan fokú izgalom vesz erőt rajtam, ami egyfelől jó, másfelől viszont érezteti az előttem álló feladat súlyát, és komolyságát. Ezt az érzést még az egymás után ötször meghallgatott Despacito sem tudta mérsékelni. A kötelezők elintézése után irány a strand, hogy 2009 óta immár 9. alkalommal ússzam le a szigorúan 1500m átmozgatást. Ezután elfoglaltuk a szállást, hogy még egy utolsó szénhidrát feltöltéssel biztosítsuk a kellő energiát a nagy napra. Másnap 4.20-kor kelés, majd a társak begyűjtése, és 5-kor indulás Gyékényesre. Csuri beavat, hogy éjszaka megérkezett közénk Emma és Róza (Tóth Gábor ikerlányai). Ennél jobb hírrel nem is indulhatna a nap. A rengeteg beletett munkája ellenére gondolom Gabinak is másodlagossá vált ettől kezdve az aznapi befutó ideje. A hajnali felbolydult Gyékényesre megérkezve mindig kiráz a hideg. Több száz ember pattan ki a kocsijából, és veszi elő a kerékpárt, valamint az egyéb szükséges felszereléseket. Az izgalom és várakozás nőttön-nő. Ilyenkor jó, hogy össze van minden készítve a megfelelő helyre, és nem kell kapkodni az elővarázslásukkal. Bringa felkészít, frissítő betáraz, és irány a depó. Szépen gyűlnek a bringák, és mindenki vált pár szót a fel-felbukkanó ismerősökkel. Folyamatosan kapom a bíztatásokat, ami nagyon jól esik a rajt előtti feszült pillanatokban. Számomra ez a legnehezebb időszak. Az ágyú eldördülése után már tudom mi a feladatom, és minden feszültség elszáll. Addig viszont, ahogy Terence Hill mondta vala, a gyomrom akkora, mint egy ping pong labda. Lassan azonban eljön az én időm is. Elkezdődnek a hangulatfokozó számok, és az esélyeseket kiszólítják egy kicsivel a többiek elé. Mivel híresen rossz rajtoló vagyok, ennek most kifejezetten örülök. Ide-oda tekintgetek az ágyú, és az első bója iránya között. Most szívesen lennék Matolcsy György, mert azzal sok fejfordítást megspórolhatnék. Aztán Péter Attila elkezd visszaszámolni 10-től, és már csak magam elé nézek. Eldördül az ágyú, és elkezdődik a nagyatádi ironman történelem egyik újabb, így utólag nézve eddigi legnagyobb csatája.

Úszáson a taktikám pofon egyszerű. Az élbollyal kijönni a vízből, lehetőleg úgy, hogy Major Józsival szemben a legnagyobb előnyöm legyen. A rajtlistát nézve az élbolyt 5fősre jósoltam a verseny előtt, benne (Hankó Dávid, Petsuk Zoli, Anhauer Krisi, Ruzsás Dávid, és jómagam). Az első bójáig tartó egyenes során fokozatosan alakult ki ez a csoport, aminek vezetését végül Hankó kolléga vállalta fel. A kezdeti jólesően erős tempója, 700 méter után már nélkülözte a jóleső jelzőt, sőt a part felé fordulva a második helyen úszva kifejezetten harcolnom kellett a „lábvizen” maradásért. Tudtam, hogy még egy ilyen kört, sőt lehet egy felet sem bírok már el, de túl korán volt ahhoz, hogy feladjam a dolgot. 23 perc eleji idővel fogtunk partot, de nem volt őszinte a mosolyom. Csak Dávidot néztem, és arra koncentráltam, hogy ne maradjak le nagyon. Szerencsére a második kör elején egyből félre állt, és engedte, hogy közülünk vigye tovább a tempót valaki. Ezt a feladatot, ha nem is dalolva, de felvállaltam, mert addig is az én tempómat úszhattam. Nem tartott azonban ez sokáig, mert úgy 400 méter után a hátul lévők több erőt éreztek magukban, és egyszerűen kielőzött a sor. Én meg szép taktikusan beálltam az 5. helyre, és vártam mi sül ki belőle. Szerencsére már nem tértünk vissza az első kör tempójához, és csak néha voltak kisebb nagyobb megindulások, amiket már azért elég jól lehetett kezelni. Az utolsó egyenesen, meg már két sor alakult ki, így egy hellyel előrébb is kerültem a csoportban. 48:09-el, eddigi legjobb időmmel léptem ki a partra a 4. helyen. Egy gyors depózás után már elsőnek tolhattam ki a bringát, hogy kiderítsem a felturbózott BMC-vel mire leszünk képesek.

A verseny eddig a pontjáig pont ott, és azokkal voltam, amit elterveztem. Mire elhelyezkedtem a bringán, és minden a helyére került, addigra Petsuk Zoli átvettem tőlem a vezetést, és elkezdte diktálni a tempót. Számomra mindig könnyebb valakit a megengedett távolságból követni, mint saját magam alakítani az iramot. Persze, ha szükséges, akkor a saját magam versenyét kezdem el futni, de itt egyelőre megfelelő volt minden paraméter. Ahogy vártam, nemsokára Hankó Dávid is csatlakozott hozzánk, és átvette a kezdeményezést. Dávid olyan őserőt tud képviselni a bringán, amivel csak nagyon kevesek képesek lépést tartani. Jelen helyzetben pont annyira húzott csak meg minket, amivel megadta a kellő tónust a lábainknak. Csurgó után aztán ismét Zoli kapta meg a vezetési lehetőséget, míg én maradtam a 3. pozícióban. A kellemes erdei részen még a mi tempónk is kellemesen alakult, és csak a 61-es útra való kikanyarodás előtt léptünk újból oda jobban a pedálra. Zoli ment hátra, én meg Dávid mögött próbáltam felkészülni arra, hogy nemsokára az én kilométereim következnek a vezetésben. Rendre ez a Böhönyéig tartó szakasz szokta a verseny leggyorsabb részét képezni. Idén viszont valami miatt nem éreztem azt az erőt, amit tavaly igen. Viszonylag jól sikerült vinnem a tempót a rám eső 20km-en, de végig éreztem egyfajta kényelmetlenséget. Nem olyat, mint amikor az ülés töri az ember fenekét, hanem egyfajta bizonytalanságot, hogy mit hozhat a jövő. Nagyatád felé fordulva aztán ismét Dávid került az élre, míg Zoli taktikusan hátul maradt. Ez a szakasz igencsak vegyes érzésekkel telt el. Volt, amikor úgy éreztem ki tudnék tekerni a világból, máskor meg úgy, hogy Nagyatádig sem biztos, hogy eljutok. Nagyon enyhén, de elkezdtem érezni a derekamat is, ami 70km környékén azért nem túl jó kilátásokkal kecsegtetett. Először beérni Nagyatádra azért egyfajta mentális mérföldkő a versenyben. Saját magamon megfigyelve ez eléggé meghatározhatja a bringa további részét. Ha jó érzésekkel érkezem, akkor a bringa második fele is sokkal jobban tud esni, míg ha kicsit is negatívan, akkor nagyon szenvedős lesz a táv hátralevő része. A nagyatádi fordítóban Dávid csak a szokásos kigyorsítást hajtotta végre, én mégis éveket öregedtem, hogy vissza tudjak rá zárkózni. Nem volt jó jel. Ugyanezt éltem át a frissítő rész után is. Szerencsére az elkerülőig sikerült újra pozícióba hozni magamat, de innentől éreztem, hogy minden egyes megtett méterért jobban meg kell harcoljak. A 44-45-ös tempónál már úgy torzult az arcom, mint Farkas Bercié fénykorában, de bíztam benne, hogy ez csak egy rövid ideig tartó holtpont, ami után újult erővel taposhatom majd a pedált. Dávid leadta az elkerülő fordítója után, de én pont nem voltam a helyzet magaslatán, így pár km után tovább passzoltam a lehetőséget Zolinak. Zoli aztán elvitt minket az Ötvöskónyi vasúti felüljáróig, de ott egyszerűen olyan érzésem támadt, mintha a Mont Ventoux utolsó kilométerén készülnék a befutóra, persze lábak nélkül. Dávid ellépett, én meg könnyes szemekkel néztem, ahogy a 20 méterből 30, 40 majd 50 lesz. Zoli sem tudta, vagy akarta lereagálni a dolgot, így hitevesztetten kezdtünk Dávid üldözésébe. Amit pedig a segesdi fordító után láttunk, az cseppet sem volt megnyugtató. Józsi egy huszárvágással a felére csökkentette a kör elején még meglévő előnyünket, amire Zoli csak annyit jegyzett meg, hogy Joe formában van. Jó neki, és rossz nekünk gondoltam, de több erőt nem is tudtam már erre pazarolni. Zolival aztán próbáltuk tartani magunkat, amennyire tudtuk, de a kör végén mondták, hogy Dávid már 2,5 percre van, Joe meg kevesebb, mint 2-re. Az elkerülőn aztán láttuk a szomorú igazságot. Dávid jóval előttünk haladt, Józsi pedig alig mögöttünk. Ismét csak a vasúti felüljáró volt a kritikus pont. Joe utána csapott hátba minket, és nem várta meg, hogy elénekeljem neki a Hol van az a régi nyár című slágert. Zoli, valami csodával határos módon átvette a tempót, de nekem ez csak pár km erejéig sikerült. A segesdi fordítónál még csak 50m volt a hátrányom, de utána úgy éreztem, mintha Fekete Laci ült volna fel mögém a bicajra, mindkét kezében egy-egy tele rekesz kőbányai sörrel. Sőt olyan volt, mintha a teli rekeszeket egyenesen a derekamra tette volna. Nem volt kellemes érzés, nem is beszélve arról, hogy a tempóm is drasztikusan csökkent. Mire Nagyatádra értem, már kaptam 3 percet az elejétől. Mondom lesz ez még több is mire leszállunk, de keseregni nem volt idő. A fő feladat a hátrány minimalizálására irányult innentől. Az elkerülőn láttam, hogy Józsi lerázta magáról Petsuk Zolit, de ami meglepett, hogy Dávid a korábbiakhoz képest nagyon közel került hozzám. Ez kicsit felcsillantotta bennem a reményt, viszont a remény erő nélkül nem sokra jó. A vasúti felüljáró utolsó megmászása már minden volt, csak épp nem egy címvédő tündöklése. Minden bajom volt már, zsibbadt az arcom, égett a talpam, szorított a sisak. Tudtam, már csak 20km van vissza, de azt nem fogom egyhamar zsebre vágni. Józsi, mint egy lokomotív zakatolt szembe. Zoli már jobban lemaradva, de még mindig nagy előnnyel hozzám képest. Dávid viszont 10 méterrel fordult előttem, és a forduló után egyből meg is volt. Láttam, hogy már ő sem élvezi annyira a bulit, de nem volt időnk ezt jobban kielemezni. Mentem tovább, ő meg jött velem. Nagyatád felé közeledve gondoltam még egyszer átadom neki a lehetőséget, hogy vezethessen, de ő már nem akart élni vele. Végül kicsit lemaradva tőlem szállt le a bringáról. 

Józsi 7 percre, Zoli 4-re kaptam az infót egyből a depóban. Hát nem azt a következtetést vontam le ebből, hogy mekkora király vagyok. Fogalmam sem volt hol állunk időben, de a korábbi pályacsúccsal kapcsolatos álmaim gyakorlatilag teljesen szertefoszlottak. Az edzéseken nagyon jól ment a futás, de azok „csak” edzések voltak. Akkor nem volt a lábaimban 3,8km úszás, meg 180km kerékpározás. A versenynek azonban még nem volt vége, és én a 3. helyen álltam. Elkezdtem hát a futást, mintha csak edzésen lennék. A lábaim pedig ugyanúgy viselkedtek, mint edzésen. Nem éreztem a letekert 180km-t, és az utolsó 2 órában végig kísérő derékfájdalmat sem. A park után már jött szembe Józsi. Nagyon jól mozgott, nem látszott kicsit sem megviseltnek. Aztán a Rinyánál jött szembe Zoli. Ő már kicsit hangosabban vette a levegőt (bár tudom, hogy ez nála semmit nem jelent), és a mozgása is kicsit macskásabb volt. Nem magamhoz viszonyítva mondom ezt, mert én sem vagyok egy matyó hímzés futás közben, hanem a róla megismert futómozgás alapján. A futás talán legrosszabb része volt ez a légüres térben való felzárkózás. Az első kör végéhez közeledve még mindig inkább fogadtam volna Csokoládéra, mint saját magamra. Itt még ugye nem tudtam megbecsülni azt sem, hogy mennyit hoztam az előttem állókon, csak a bemondott időkre hagyatkozhattam. A második körben aztán már láttam, hogy egyértelműen hozok, mind Joe-n, mind Zolin, de még mindig messze voltak. Nem esett jól a futás, de kezelhető volt a dolog, olyan, mint amikor edzésen az erősebb résztávot nem kívánja a szervezet. Úgy fogalmaznék, hogy itt még tetszés szerint szabályozhattam a tempómat (tudtam volna lassabban, de akár gyorsabban is futni). A harmadik körben aztán Zolihoz elég közel kerültem már, de a kinti fordító előtti emelkedő már jobban megfogott, mint kellett volna. Ekkor már csak 45-50mp-re voltam Zolitól, de leszabályozott a szervezetem. És ettől megijedtem. Elment az akaratlagos irányításom, és egyre erősödő gyengeség kezdett jelentkezni. Ijesztő, és bosszantó volt egyszerre. Az előző két évben ugyanebbe a helyzetben voltam, de akkor nem üldözőként. Faramuci helyzet volt. Zoli ott futott előttem 250 méterrel, de nem tudtam rá közeledni. A 3. kör végén bemondták, hogy Józsika már alig 5 percre van, de én meg pont azon a határon voltam, hogy bemondjam, na nem az unalmast, csak, hogy lehet eltaktikáztam magamat. Nem tudom akkor mi vitt tovább, de végül nem tettem semmit. Egy pokoli nehéz 1,5km várt rám, de a panelek mellé érve egyik pillanatról a másikra elmúlt ez az érzés. Ismét a magam ura voltam, és felvettem a korábbi tempómat. Zolit még a park előtt megfogtam, és mentem tovább. Nem tudom minek volt köszönhető ez a feltámadás (esélyes, hogy a mamám imái is közrejátszottak benne), de a frissítést még komolyabban vettem innentől. Kóla, jeges víz, sótabletta. Semmi más. A futás felénél még mindig 4 perc hátrányom volt Józsival szemben. Azt még abban az állapotomban is ki tudtam számolni, hogy körönként legalább 1 percet kell hozzak rajta ahhoz, hogy egyáltalán utolérjem. Nem tudtam, hogy lehetséges e. Éppen jól voltam, de az utolsó 20km mindig kritikus. Meg tud e Joe újulni? Bírom e én a tempót? Az edzések alapján egy 2:48-as maratont elérhetőnek gondoltam. Elég lenne e az vajon, hogy megelőzhessem? Sok kérdés, sok ismeretlen tényező. Ami biztos, hogy most még futnom kell a legjobb tudásom szerint. Az 5. kör is eltelik szép lassan. Érzem, hogy még kitart az erőm, és látom, hogy tovább csökken a különbség köztünk. Talán jobban is, mint korábban. A 6. körben a parknál Borbély Miki bekiabálja, hogy több mint 40mp-et hoztam ezen a kis szakaszon. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Taktikából, én is mondtam már be kicsit eltúlozva időket, hogy motiváljam a versenyzőket. Visszafelé a parknál olyan infót kapok, hogy 2 percre sincs már az első hely. A hajam, és a tempóm még mindig kitart, de tudom, hogy most érkezem majd a maraton legkritikusabb részéhez. Nagyon ott kell lennem fejben. A kör végén 1.40-es időt mondanak be, és Bajai Peti már azzal kezdi, hogy előzéskor ne hagyjam, hogy beálljon mögém. Kicsit előre szaladt a dolgokkal gondolom, de már elindultam a lejtőn. Nincs megállás, ezt már végig kell csinálnom, bármi lesz is a vége. A 7. körben aztán mindenki más-más időt kiabál be a pálya széléről. 1.20, 1.40, 2 perc is elhangzik. Igazából nekem már mindegy. Túl vagyok már azon a határon, hogy számottevően befolyásoljam a futásomat. A kinti fordítónál aztán már látom, hogy 180 méter választ csak el Józsitól. 7,5km-em van, hogy utolérjem, és megelőzzem. Sokat segít, hogy végre látom magam előtt. Látom, ahogy méterről méterre közeledek hozzá. A parkból kifutva már csak 20mp-re vagyok. Aztán az Extrememan drive-on utolérem. Nem is tudom hirtelen megfogalmazni magamnak mit érzek. 36,5km-rel korábban nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges lehet. És, hogy mi volt az elképzelésem ekkor? Utólag meghallgatva a kommentátorok (Molnár Geri és Herr Dávid) által felvázolt forgatókönyveket, én a 3. lehetőség mellett döntöttem. Igaz Bajai Peti azt mondta tempóból szakítsam le Józsit, én mégis inkább be akartam állni mögé, hogy némi szusszanás után tegyem meg ugyanezt. Érdekes módon erre nem nyílt túl sok lehetőségem, mert kis idő után akaratlanul is egymás mellé kerültünk (ez jól látszik a videón is). Bárcsak azt mondhatnám, hogy szándékosan akartam csinálni a showt, ahogy a kommentátorok felvetették. Bennem akkor már nem volt ennyi, sőt semennyi tudatosság. Én csak azt csináltam, amit akkor kellett. Futottam. Futottam a bajnoki címért, futottam az álmomért, futottam a nekem szurkolókért. Futottam azért, hogy az elmúlt időszakban hozott áldozatok ne legyenek hiábavalóak. Futottam a saját hiúságomért, a csak azért is megmutatom érzésért, az anyagi előnyökért, a megbecsülésért. Leginkább azonban saját magamért. Igaz, hogy ezen az úton segítség nélkül nagyon nehéz végigmenni (és ezt nem lehet elégszer megköszönni a minket támogatóknak), de a legvégén csak saját magunkra számíthatunk, nekünk kell beletenni az edzéseket, és az ünnepnapon is nekünk kell helytállnunk. És átvettem a vezetést. Nem foglalkoztam vele, hogy Józsi jön e velem vagy sem, mert ekkorra már átléptem minden korábban ismert határomon. Fél füllel még hallottam, hogy ez pályacsúcs lesz, de ettől még jó 5km választott el. Életem talán, dehogy talán, biztosan legnehezebb 5 kilométere. Ott voltam, ahol lenni akartam. Úton a 4. bajnoki címem felé, közel hozzá, és mégis nagyon távol. A kört megkezdve Balog Ádi mondta, hogy 50m körüli az előnyöm. Sok, és mégis semmi. Amíg be nem értem, bármi megtörténhet. Mintha egy lassított felvételben szerepeltem volna. Érzékeltem, hogy mi történik körülöttem, de reagálni már nem tudtam rá. Annyi erőm sem volt, hogy a fejem oldalra fordítsam. Magamban csak az óvódások mondókáját a bal jobb, bal jobb mennek a majmokat ismételgettem. Egyik láb a másik után, és újra, és újra. Végre elértem a külső fordítót. Fél kör van vissza, és Józsika már 20mp-re van. A fejemben a Patika Végtelen út című dala szólal meg. Elég sok a párhuzam benne a mai napommal. Tudom, hogy nem lassíthatok, mint a korábbi években, mert közelről üldöznek. Már csak 1km! Pár perc, és megvalósulhat az álmom. Az álmom, amiért tényleg sokat tettem, amiért sok áldozatot hoztam (és nem csak én). Ráfordulok a célegyenesre. A testem még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tesz (egy villanásnyi combgörcs formájában), hogy visszafogjon. Rájön azonban, hogy méterekre van már csak attól, hogy megpihenhessen, így megkegyelmez. A célvonalhoz közeledve kissé üveges szemmel nézem az órát, hogy mit mutat. Épp akkor fordul rá a 8:10-es időre. Pár lépés, és átszakítom a célszalagot.

A lábaim már nem akarják, hogy tovább terheljem őket, így jobbnak látom a földre feküdni. Biztos mindenkiben felmerül a kérdés, hogy mit éreztem ekkor. Az igazság az, hogy percekig semmit. Talán annyit, hogy végre biztonságban vagyok, már senki sem bánthat. Miután Joe beér, − és görcsölő combokkal felkelek gratulálni neki −, állítom csak le az órámat, hogy megnézzem a futóidőmet. 2:42:30-at mutat. Álomidő? Több annál. 8:15 körüli időnek nagyon örültem volna, mert az már nem hajszálnyival jobb a régi csúcsnál. Ennek eléréséhez nem a futópálya csúcs megdöntésével, hanem egy jó kerékpáros idővel számoltam. Az élet megviccelt, de most jóízűen tudok nevetni a tréfán. Azt, hogy történelmet írtam/írtunk itt Nagyatádon, csak jóval később jut el a tudatomig, de elhinnem még akkor sem könnyű.

Az elmúlt pár napban, amíg próbáltam magam összeszedni a versenyt követő „traumából”, sokat gondolkodtam. Elolvastam jó pár beszámolót, amik nagyon elgondolkoztattak. Nem kisebbítendő a saját érdemeimet, de komolyan eltöprengtem azon, hogy ki vagyok én? Tudom, hogy nem csak egy srác , aki jól úszik, relatív jól kerékpározik, és jobb napjain futni is tud. Mégis hol vagyok azok mellett a hétköznapi hősök mellett, akik család, munka és egyéb elfoglaltságaik mellett teljesítették ugyanazt az embert próbáló feladatot, amit én. Hozzájuk képest tényleg csak egy srác vagyok, aki mindenkinél gyorsabban teljesítette a távot, a neki nem is olyan hosszú napon. Semmi több. Örülök, és megtisztel, hogy sokatok számára példakép lehetek, és ezzel próbálok felelősségteljesen bánni. Számomra azonban Ti vagytok az igazi példaképek, a mindennapok hősei, ezért is szeretném ezt a győzelmemet most Nektek ajánlani. Gratulálok Nektek, akik a leghosszabb napon célba értetek, ezzel sikeresen megvívva a csatát saját magatokkal, a távval és a többi hétköznapi hőssel. Köszönöm továbbá a támogatóim töretlen bizalmát, a szurkolók szűnni nem akaró bíztatását, és a megannyi formában érkező gratuláció áradatot. Ezt a napot közösen tettük különlegessé és emlékezetessé. Mindenkinek jó pihenést és regenerálódást!

Tisztelettel,
Flander Marci

Kapcsolat

+36 30 626 0297
H-P 9.00-16.30

team@575.hu

Postai címünk

1136 Budapest
Balzac utca 21.

Cégadatok

575 Team Kft.

UniCredit Bank Hungary Zrt.
10918001-00000093-36080003

575 TEAM ® 2017